Költők #1: Ady Endre

A költők című cikksorozat, igyekszik bemutatni a híres magyar és külföldi költőket. Itt elolvashatjátok az életrajzukat és jó néhány versüket is.
Winter Poppy vagyok és ezt a cikksorozatot a magyar költészet egyik legjelentősebb alkotójával akarom kezdeni, Ady Endrével. 
Cikk az ugrás után!

Ady Endre

Ady Endre Érdmindszenten született 1877. november 22-én. Apja elszegényedett úgynevezett hétszilvafás nemes volt, ezt tanúsítja a Hepehupás, vén szilágyban című vers is.

                         Hepehupás, vén szilágyban

Hepehupás, vén Szilágyban,

Hét szilvafa árnyékában

Szunnyadt lelkem ezer évet.

Paraszt zsályaként aludt el

S bús krizantém-fürttel ébredt

Hepehupás, vén Szilágyban.

Hepehupás, vén Szilágyban,

Hét szilvafa árnyékában

Várt volna még ezer évet,

Míg Idő jön a csodákra.

Óh, jaj nekem, hogy fölébredt

Hepehupás, vén Szilágyban. 

Kettő testvére volt, ám nővére még azelőtt meghalt hogy betöltötte volna az egyéves kort.

Apja Ady Endrében látta a család újra felemelkedését, így jogásznak adta. Ám a költő hamar megunta az egyetemi életet és újságírónak állt először a Debreczeni Hírlapnak, majd a Debreczen nevű folyóiratnak dolgozott. Ebben az évben, vagyis 1899-ben jelent meg az első verses kötete Versek címmel. Ez még nem hozta meg a sikert.

Karácsony

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme sugna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.



Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
─ Úgy mint régen ─
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.


Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Oh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgotha nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át,
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...

Ezek után Nagyváradra megy, ahol szintén újságírással fog foglalkozni. Itt jelenik meg az Egy kis séta című cikke, amely hatalmas visszhangot vert.

Ezután csapongó életet élt, elviekben itt kapta el a szifiliszt is, amelyről a Mihályi Rozália csókja című műben számol be. (kattints, ha érdekel!)

Szintén itt jelent meg egy új verseskötete Még egyszer címmel, ám még ez sem hozta meg a várva várt sikert.

1903-ban történt meg az áttörés amikor megismerkedett Diósyné Brüll Adéllal, aki múzsája és egyben támogatója lett. Ekkor kezdődött egy jelentős korszak amely számtalan úgynevezett Léda-verset tartalmaz. (Adél visszafelé: Léda) Ez a korszak 1903-ban A könnyek asszonya című verssel kezdődött. 1907-ben Lédának halott gyermeke születik, feltételezhetően a költőtől. A kapcsolat 1912-ben ér véget az Elbocsátó szép üzenet-tel.

A könnyek asszonya

Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Léda segítségéve 1904 és 1911 között hétszer jutott el Párizsba.

Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

1906-ban jelent meg az Új versek című kötete, amely meghozta számára az elismerést. Majd a Vér és Arany-nyal örökké beírta magát a magyar irodalom nagy alakjai közé.

Góg és Magóg fia vagyok én...

Góg és Magóg fia vagyok én, Hiába döngetek kaput, falat S mégis megkérdem tőletek: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még ősmagyar dal rivall, Szabad-e Dévénynél betörnöm Új időknek új dalaival? Fülembe forró ólmot öntsetek Legyek az új, az énekes Vazul, Ne halljam az élet új dalait, Tiporjatok reám durván, gazul. De addig sírva, kínban, mit se várva Mégiscsak száll új szárnyakon a dal S ha elátkozza százszor Pusztaszer, Mégis győztes, mégis új és magyar.

Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,

Vijjogva, sírva, kergetőzve,

Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,

Csattognak az új héja-szárnyak,

Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,

Valahol az Őszben megállunk,

Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás husába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron.

Ezekkel a verseskötetekkel lett ő az új magyar költészet úttörője.

Szerkesztője lett a Nyugat című irodalmi lapnak, ahol számos más jeles írónk is publikált. 

A Nyugat célja a magyar irodalom nyugati szintre emelése volt, így szembefordult az ország elavult irodalmával.

 A 19. századvégi új stílusirányzatokat ugyanúgy segítette az érvényesülésben, mint a nyugati modern irodalom legfrissebb törekvéseit. Nem volt egységes világnézeti arculata, inkább a „közös ellenség” fogta egybe a lapot. Nemzeti veszedelmet láttak benne, de neves képviselői meg tudták védeni a lapot, még az első világháborút is túlélte.

Ám ebben a lapban Ady nem írhatott politikáról, így más újságokban is jelentek meg cikkei, amelyben azt az észrevételét hangoztatta hogy Magyarország elmaradott, a világ fejlett országai mögött.

Miután a Léda korszak véget ért, csak alkalmi kapcsolatai voltak. Egy ideig.

Ki kell emelnünk Dénes Zsófiát, akivel már a kézfogóra készültek, amikor a lány szülei megakadályozták az eljegyzést.

Boncza Berta - Csinszka

Ezután feleségül vette Boncza Bertát, akivel akkor már jó ideje leveleztek. Írásaiban és az életben, az asszonyt Csinszkának becézte.

Őrizem a szemed
Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

Az első világháború kitörése rettenetesen megrázta. Négy évig egyáltalán nem publikált. Majd 1918-ban jelent meg A halottak élén című kötete.

Ifjú szívekben élek

Ifjú szivekben élek s mindig tovább,

Hiába törnek életemre

Vén huncutok és gonosz ostobák,

Mert életem millió gyökerű.

Szent lázadások, vágyak s ifju hitek

Örökös urának maradni:

Nem adatik meg ez mindenkinek,

Csak aki véres, igaz életű.

Igen, én élni s hóditani fogok

Egy fájdalmas, nagy élet jussán,

Nem ér föl már szitkozódás, piszok:

Lyányok s ifjak szivei védenek.

Örök virágzás sorsa már az enyém,

Hiába törnek életemre,

Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,

De virágzás, de Élet és örök.

Az őszirózsás felkelés után, a költőt forradalmi versei miatt próbálták az újonnan alakult népköztársaság költőjének tenni, ám Ady ezt nem akarta, hiába volt híve a polgári radikálisoknak.

A tisza-gyilkosság után szélütést, majd tüdőgyulladást kapott, amibe aztán Budapesten 1919. január 27-én bele is halt, 41 évesen.