Novella #1: Mássá lettem

Halihó!

Nos, mivel ez egy irodalmi blog, szeretném megosztani veletek egy nemrég megírt novellámat, ami egy versenyre készült. Nem lett valami jó, de azért örülnék némi véleménynek tőletek:)

Író: Vacak

Cím: Mássá lettem
Műfaj: fantasy (azon belül is vérfarkasos egy kicsi vámpírral)

Megint elkezdődött.

Az izmaim görcsbe rándultak, a csontomat a bőrömön éreztem. Kínzó fájdalom lett úrrá az elmém felett, és az egyetlen, amire csak gondolni tudtam, hogy legyen már vége. Képtelen voltam mit tenni ellene, csak számoltam a másodperceket, próbáltam másra koncentrálni. Rohamaim lassan mindennapossá váltak, egyre többször és többször éreztem a gyötrelmes fájdalmat, egyre magasabb és magasabb fokozaton. Nem tudtam, mi volt velem. Senki se tudta. És ez megőrjített.

Munkatársaim aggodalmuk végett vittek már párszor kórházba. De, mint az kiderült, fölöslegesen. Az orvosok sem tudták, mi történhetett velem. Minduntalan készültek a vizsgálatok, melyeket alig győztem fizetni. De nem számított, hogy nincs pénzem, bármit megteszek azért, hogy esetlegesen megszűnjön a fájdalom.

Három hete ez volt az első rohamom. És teljesen váratlanul ért. A testem vonaglott. Úgy éreztem, mintha áram keringene az ereimben vér helyett. Mintha a poklok poklát éltem volna át.

Aztán vége lett.

Mint a megváltás, múlt el minden rossz érzés. Újra szabadnak éreztem magam, mintha a testem irányítása eddig más kezében lett volna, most mégis újra az enyém. Fáradt voltam, nem érzékeltem a külvilágot, csupán az számított, hogy vége volt. A tompa zsongás a fejemben lassan alábbhagyott, szemem óvatosan kinyílt. Az erős fény szinte égette a retinámat, azonnal össze is zártam. Éreztem, ahogy valaki megfogott, s a hátamra fordított. Mellkasom egyeletlenül emelkedett és süllyedt. Az ájulás határán voltam.

- Segítsétek fel! Ez az - hallottam meg egy magamhoz közel lévő hangot. A következő pillanatban két kar emelt fel a kemény földről, és valami puhára - szék? - helyeztek át.

- Rose. Rose! Nézz rám, hallod? Nyisd ki a szemed! - paskolta meg valaki az arcom beszéde közben.

Félve nyitottam ki félig az egyik szemem. Amit láttam, el se hittem. Minden fekete-fehér volt, vörös árnyalatokkal. Színvakságot kaptam volna? De akkor nem látnám a vöröst. Mondjuk, meg sem kellett volna lepődnöm. Néha-néha a hallásom szökött az egekbe. Összezárt szemekkel enyhén megráztam a fejem, esdekeltem, hogy ez ne legyen igaz. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor ismét ki mertem tekinteni lezárt szemhéjam alól. A színek visszatértek. Szerettem volna azt gondolni, hogy ez az egész nem történhetett meg, csak hallucináltam, de képtelen voltam elsiklani efelett. Láttam, amit láttam! Vagyis, inkább, amit nem láttam.

- Kayla - mondtam, mikor felismertem az engem szólítgató hölgyet. - Jól... Jól vagyok...

- Egy frászt vagy jól! - hallgattatott el.

- De.. de igen... - próbálkoztam ismét. Hiába, a fáradság tönkretette a beszélőkém. 

- Ha Mr. Swan ezt megtudja... - motyogott maga elé.

- Ne... ne szólj neki... - suttogtam neki. Olykor-olykor lezárultak a pilláim, ami megnehezítette az ébren maradási kísérleteim. - Kérlek....
- Miss Johnson! - a hang hallatán azonnal elszállt minden fáradságom, s próbáltam magamtól rendbe szedni magam. - Miss Johnson! Az Isten szerelmére, mégis mi a fene baja van magának? Ne, ne is válaszoljon - tette hozzá a főnököm, mikor szólásra nyitottam a szám. - Azonnal haza kell mennie! Így nem dolgozhat. Fölösleges ember pedig ne lábatlankodjon az épületemben! - szónokolta.

- De Mr. Swan.. Én tudok dolgozni…. Látja? - felálltam, legalábbis szerettem volna, de szédülés fogott el, melytől kis híján összeestem volna, ha valaki nem kap el.

- Persze, persze - gúnyolódott Mr. Swan. - Na, még mindig itt van? Nyomás haza, különben kirúgom! És addig ne is jöjjön vissza, míg el nem múlnak ezek a rohamok. - s azzal távozott a helyszínről.

Mintha mi sem történt volna, mindenki ment vissza a saját részlegébe, hogy folytassa, amit elkezdett. Egyedül az engem még mindig ölelő két kar tulajdonosa maradt mellettem. És meg kell, jegyeznem, nem volt túl diszkrét az, ahogy tartott.

- Kö-köszönöm – dadogtam az ismeretlen férfinak.

- Semmiség. – engedett el az említett.

Zavaromban a földet kezdtem bámulni, arcomba pedig enyhe pír szökött.

- A-akkor én jo-jobb is, ha megyek – kaptama táskám után.

- Elkísérem – mondta magabiztos hangnemben.

- Nem kell – vágtam rá gyorsan, de egyensúlyhiányom elárult, mikor lépkedni kezdtem. – Köszönöm. – mondtam, mikor újra elkapott.

Zavart a közelsége. Zavart, hogy ennyire legyengít. Egyszer, ha láttam eddig az irodában, mégis úgy reagálok rá, mintha lenne köztünk valami kimondatlan vonzerő.

Úriemberhez méltóan kísért ki a parkolóba, hisz ragaszkodott ahhoz, hogy hazavigyen. Megadva magam egy ősi érzésnek, egyeztem bele, s a vörös Alfa Romeo 4C-m felé vettem az irányt. Imádtam azt az autót! Nyolc havi fizetésembe fájt, de tisztára megérte! Igaz, utána be kellett költöznöm Kayla-hoz, hogy legyen hol aludjak, de mint mondtam, megérte. Újdonsült kísérőm arcán jó álcázott meglepettséget láttam, ami már megért egy önelégült mosolyt tőlem.

- Kulcs? – kérdezte, mit sem zavartatva magát.

Fintorogva adtam át neki a kért tárgyat, melyet a farmerzsebemből halásztam elő. Most tényleg hagyom, hogy egy idegen vezesse az én 5000 euróért vett olasz kicsikémet?

- De vigyázzon rá! – figyelmeztettem.

- Ez természetes! - nevetett fel. - Hiba lenne tönkretenni egy ilyen szépséget.

Elpirultam. Tudtam, hogy a kocsira értette, de akkor miért engem nézett azokkal az elbűvölően sötét szemeivel? Zavaromban mindenhova néztem, csak épp rá nem. Nem tudtam, mit tegyek. Éreztem, hogy jót mulat esetlenségemen.

- Nos, akkor induljunk! - tereltem témát.

Beszálltam az anyósülésre, ahol újra elkapott a szédülés. Szemeim behunytam, magamban lassan elszámoltam háromig. Mikor kinyitottam, homályosan láttam, a színek kavarogtak, hol élesedtek, hol elfolytak. Aztán minden szín, a vörös kivételével eltűnt. Oh, Istenem... Megint! Ezúttal nem csuktam be a szemeim, döbbenten néztem magam elé. Nem értem. Nem értek semmit!

- Rose! Rose! Figyelj rám! - hallottam meg.

- Tessék? - ocsúdtam fel.

- Baj van? - aggodalmaskodott.

- Csak a... - kezdtem volna, de aztán feltűnt, hogy a látásom újra normális.

- Igen? - faggatózott a férfi.

- Semmi. - fejeztem be.

Pár percig még bámult, hátha mondok neki valamit, de aztán feladta, s újra előre koncentrált. Én sem foglalkoztam vele. Egész úton gondolkodtam, nem törődtem a külvilággal. Sokkal jobban érdekeltek a saját problémáim. Hamarosan lejár a határidő a tulajnál is, nekem pedig nincs egy árva rongyom sem. Ételt is szereznem kéne valahonnan, ha enni akarok. Hiába, pénz nélkül lehetetlen élni.

- Megérkeztünk - motyogta maga elé a sofőröm.

Kiszállt, megkerülte az autót, s kinyitotta az én oldalam felőli ajtót. Kisegített, majd a kezembe adta a táskámat.

- Mi a neve? - tört ki belőlem.

- Tessék? - nézett rám.

- A neve. Ön tudja az enyémet, de én még nem tudom a magáét.

- Crusader. Matthew Crusader - válaszolta pár pillanat múlva. Crusader? Úgy, mint Keresztes?

- Rosemarie Johnson. Örvendek a találkozásnak! - nyújtottam kezet. Próbáltam poénosra venni ezt az egészet, de ahhoz előbb magamban kellett volna feloldanom a feszültséget.

Vaskos tenyerét az enyémbe csúsztatta, s gyengéden megrázta. Bőröm bizsergett ott, ahol hozzám ért. Szemei sötétek voltak, mint az éjszaka. Ha nem vigyáztam, könnyen elveszhettem volna bennük. De nem hagytam magam elcsábítani, kezem elhúztam, megfordultam, s távoztam. Aztán eszembe jutott valami. A kulcsaim.

- Matt.... - fordultam meg. Nem volt sehol. Egyszerűen köddé vált. Értetlenkedve néztem körbe, de sehol sem láttam. Mi a...

Súlyt éreztem a kezemben. Odapillantva megláttam a kulcscsomómat a tenyeremben pihenni. Na jó! Azt, hogy eltűnt, még megértem, de ezt hogy csinálta?

Épp elég furcsaság történt az életemben ez alatt a pár hónap alatt, nem hiányzott még Mr. Rejtélyes Idegen is. Túl sok kimondatlan kérdés kavargott bennem, ami válaszokra várt. És egyedül csak én találhattam meg őket. De hogy? Kevés az időm. Éreztem.

Elindultam az főbejárat felé. Meglepettségemre egy kislány ült az első lépcsőfokon, kezében könyvet tartott. Földöntúli tekintettel olvasgatta a vaskos darabot. Aztán rám nézett. A lélegzetem is elállt a látványtól. Sárga. Egy élénksárga szempár nézett vissza rám. A lányka elmosolyodott. Megint hallucináltam. Csak ez történhetett. Körbenéztem, hátha meglátom az édesanyját, vagy valakit, de semmi. Az egész utca kihalt lett se perc alatt.

- Kislány, hol... Mi a pokol?! - fordultam vissza a lányka felé, aki immáron közvetlen előttem állt.

A szívemhez kaptam, jelezvén neki, hogy kis híján a szívbajt hozta rám.

- Te vagy az. – szólalt meg vékonyka hangján. – Te vagy Rose Johnson.

- Honnan tudod a nevemet? Ki vagy te? – elgondolkodtam. – Mi vagy te?

Ismét elmosolyodott. – Az, amivé te is lenni fogsz. Legalábbis, ha hagyod.

- Mi? Miről beszélsz?

- Gyere – kapott a kezem után. – Megmutatom.

Kihúztam a kezem gyenge kis markából.

Csöppnyi csalódottság. – Bizonyára tudni szeretnéd, mi történik veled, nem igaz? Vagy nem így van?

De. – mondtam magamban. De mit tudhat egy alig hét évesnek kinéző kislány a problémáimról? Ez a kettő sehogy sem klappolt. Végül győzött a kíváncsiság.

- Mit tudsz te erről?

- Tudok a rohamokról. Így hívják ezt, nem? Mikor mindened fáj, és úgy érzed, valami belülről feszíti szét a tested, hogy kibújhasson, s felfedhesse magát a nagyvilágnak.

- Tessék? Mit mondtál? – hitetlenkedtem.

Akárhogy is néztem, horrorisztikus volt ilyeneket hallani egy kislány szájából. Pláne, hogy mindez igaz volt.

Felvezetett a lakásomhoz a második emeletre, ahol készségesen kinyitottam a zárat, ő pedig elsőnek lépett a helyiségbe.

- Most ajánlom, hogy magyarázd el, hogy mi a fészkes fene folyik itt!

- Örömmel! – huppant le a forgószékemre.

- Na, gyerünk! Hallgatlak! – ültem le én is.

- Várj már egy kicsit! Nem olyan könnyű összeszedni a gondolataimat, hogy neked is felfogható legyen. 

- Rendben. Kérsz valamit inni? – próbáltam udvarias lenni.

- Vizet kérek. – válaszolta.

- Oké. Addig gondolkodj! – s azzal át sétáltam a konyharészlegbe.

Olyan furcsa volt ez az egész szituáció. Fogalmam sem volt, hogyan kellene erre reagálnom. Egy kislány, sárga szemekkel, azt mondta, közéjük tartozom, majd társas csevejt indítottunk a nappaliban, kicsit szürreálisnak hatott. Fogtam egy poharat, megtöltöttem vízzel, majd visszasétáltam a nappaliba, s az ismeretlen gyermek kezébe adtam. Megköszönte, elvette. Visszaültem kezdetleges helyemre, vártam, hogy mondjon valamit.

- Kezdjük talán a legegyszerűbbel! – szólalt meg végül. – A nevem Celeste. Mattet bizonyára már volt alkalmad megismerni. Ő a nagybátyám.

- Mi? Tényleg? – Erre nem számítottam.

- Ezen meglepődsz? – Celeste hangja szórakozott volt. - Pedig még a java hátra van. - Nemrégiben küldték őt ide terepfelderítésre a magasabb erők, hogy úgy mondjam. Az volt a feladata, hogy bejárja a városnak azt a részét, ami a miénk, és eltüntesse a nem kívánatos személyeket.

- Várj! – szakítottam félbe. - Hogy érted, hogy a tiétek?

- Ezek szerint nem tudom úgy elmondani, hogy legyen benne egy kis rejtély. Úgy látszik, akkor kénytelen leszek lelőni a poént. – sóhajtozott. – Mit tudsz a farkasok hierarchiájáról?

- Ez meg mégis hogy jön ide? – értetlenkedek.

- Nos, ez felettébb egyszerű. Úgy, hogy farkasok vagyunk.

- Mi? – néztem nagyokat.

- Úgy van! Farkasok. Méghozzá vérfarkasok. Bár én igazából még nem vagyok az, mivel...

- Na, jó! Ezt most hagyd abba! Nem léteznek vérfarkasok. Semmi ilyesmi nem létezik! Túl sok könyvet olvastál, kislány.

- Biztos vagy benne? – kérdezte magabiztosan. – Akkor mivel szeretnéd indokolni a rohamaidat? Vagy a szemem színét? Vagy a te szemed színét, ha már itt tartunk!

- Mi? Mi van a szememmel? Barna, mint amilyen eddig is volt.

- Tényleg? Mert szerintem a barna nem így néz ki.

Nem értettem. Miről hadovál ez itt össze-vissza? A szemem barna, ez köztudott. Odaszaladtam az ajtóval szembeni tükörhöz, hogy megbizonyosodjak az igazamról. De...

- Mi a franc?! – kiáltottam, ahogy megláttam magam a tükörben. A szemem... Kék. Jégkék, ha már itt tartunk. És világít.

- Mi a fene történik velem? – követeltem a választ visszafordulva Celeste felé.

- Elmondanám, ha végre hagynád. – nézett a szemembe. – Rose, te egy vagy közülünk! Te is farkas vagy!

- Nem! Vérfarkasok nem léteznek! – kiabáltam.

- Ugyan már, ez te sem gondolhatod komolyan! – emelte fel a hangját ő is.

A földre rogytam. Szemeimet könnyek mardosták. Nem. Ez nem történhetett meg velem. Ilyen nem létezik. Ez nem valós. Én nem vagyok olyan. Én ember vagyok! Nem!

- Hogy? – csak ennyi bírtam kinyögni, torkomat ugyanis elszorították a könnyek.

- Emlékszel, mikor egyszer benn jártál a természettudományi laboratóriumban, és levertél véletlenül egy fiolát az asztalról? – kérdezte Celeste.

Bólintottam. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy honnan tudott rólam ennyi mindent, de fölöslegesnek éreztem.

- Nos, a fiolában az egyik fajtársunk vére volt, te pedig megsebezted magad az egyik véres üvegszilánkkal, melynek következtében a véredbe juttattad a fertőzést. – magyarázta. – A likantrópia pedig három módon továbbítható: beleszületés, harapás, vagy vérfertőzés által. Te pedig véletlen belecsöppentél a harmadik kategóriába.

Úristen! Igaz ez? Bízhatok benne egyáltalán? Valószínűleg igen a válasz mindkettőre. De miért? Miért velem történik mindez? Könnyeim akaratom ellenére is potyogni kezdtek. Nem érdekelt. Nem is akartam leállítani. Hadd folyjon csak! Ránéztem Celeste-re. mondani készültem neki valamit, amikor...

A fájdalom, mint derült égből villámcsapás, sújtott le rám. Felordítottam.

Megint elkezdődött.

Most volt a legrosszabb. Mintha epilepsziás rohamot kaptam volna.

- Úristen! Rose! Ne! – hallottam meg a kislányt vékonyka hangján kiabálni. – Matt! Matt segíííts! Iszonyú nagy gond van Rose-zal! Segíts!

Ez után egy percre elvesztem az eszméletem a fájdalomtól. Az agyam egyszerűen felmondta a szolgálatot.

Állj le! – hallottam meg egy színtisztán kivehető suttogást.

Engedj ki! – szólalt meg újra.

Rosemarie – mondta egy másik, erőszakosabb hang.

Rosemarie, az óra lejárt, elkéstél.

Rosemarie – nevet a hang. – Lejárt az időd.

Felsikoltottam. Visszatértem a valóságba, ahol megláttam a tulaj arcát vészesen közel az enyémhez. Ha lehetett ezt arcnak nevezni. Bőre sápadt, szemei vérvörösben forogtak, szájából pedig éles szemfogak meredeztek ki. Felém kapott. Halálra rémültem, következő cselekedetem ösztönös volt. Egyik kezemmel magam elé kaptam, sikeresen felszántva a férfi ijesztő pofáját. Vér buggyant elő a mély sebből, de gyorsan el is tűnt, ahogy a seb begyógyult. Viszont a kezem nem változott. Körmeim helyett ugyanúgy karmokat láttam.

Engedj ki! – kiáltotta egy hang a fejemben. – Hagyd, hogy segítsek! Így csak mindkettőnket megölsz!

- Rose – ordította egy másik férfi. Hangjából azonnal felismertem. Matthew.

A következő pillanatban egy hatalmas nagy farkas siklott el mellettem, elsodorva az épp rám támadó szörnyeteget. Az agyam képtelen volt felfogni az iménti jelenetet. A énem többi részének mégis sikerült.

Apró kezeket éreztem meg a vállamon, amitől összerezzentem. Celeste vékony kezével próbált odébb ráncigálni, de nem sikerült. Lépteket hallottam meg magam mögül, ezért rögtön odakaptam a fejem. Matt lépdelt felém, felsőteste csupasz volt, mindössze egy farmernadrág takarta. Ha nem lettem volna ilyen sokkos állapotban, valószínűleg elaléltam volna a látványtól.

- Mi a fene volt ez? – suttogtam remegő hangon.

Tudod te azt nagyon jól – válaszolt a hang a fejemben.

- Vámpír – segített Celeste.

- Miért? – volt a következő kérdésem.

- Pénz – vetette oda egyszerűen Matt. Arckifejezésem láttán folytatta. – Az ilyeneknek pénzre van szükségük az életben maradáshoz. A társadalmuk kivetette magából őket, így egyedül kell boldogulniuk a nagyvilágban. Vérhez jutni manapság nem könnyű. Pénz kell hozzá.

- Mindenhez az kell – motyogtam magam elé.

- Nálunk nem. – mondta nekem Celeste. – Nálunk létezik az a pénz nélküli világ, amit az emberek elképzelni is képtelenek. Csak gyere velünk!

- Igen, Rose – nyújtotta felém a kezét Matt. – Gyere velünk! Mellettünk boldog lehetsz.

- Mi még nem végeztünk! – figyelmeztettem, de a kezét gondolkodás nélkül elfogadtam.

Hülye lennék nem kihasználni egy ilyen lehetőséget.

- Vége -

Köszi, ha elolvastad! És azt is, ha véleményezed!